Na ez a nap egy erős fordulópont volt. Valójában Dingboche-ig akartunk eljutni, de nem sikerült.
Tengboche kolostorát viszonylag jó időben hagytuk el, elég felhős-ködös volt ugyan, de legalább nem esett az eső. A teaházban azonban azt a hírt kaptuk, hogy rossz idő várható hamarosan, így volt, aki inkább el sem indult onnan.
Mi belevágtunk.
Induláskor még a buddhista kolostor reggeli imáját is meghallgathattuk, majd azt elhagyva olyan meredek lejtő és ereszkedés következett, hogy már akkor tudtuk: ezt a részt a visszafele úton nagyon fogjuk utálni.
Útunkba esett viszont egy csinos kis tavacska is.
Nem sokkal utána egy olyan ponthoz érkeztünk, ami nem passzolt a térképünkbe és az ismereteinkkel: ahol a papírforma szerint egy hídnak kellett volna állnia a folyó felett, csak egy leszakadt hídmaradvány várt. Talán a tavalyi földrengés áldozata?
A kis folyó, és távolabb a leszakadt híd.
A probléma megoldható volt, csak plusz 50-100 méter szintet jelentett, hogy arrébb, és alacsonyabban keljünk át a folyón. Ezt követte egy meglehetősen meredek szakasz, ami elkezdte próbára tenni a szervezetünket, ami a hegyi betegséget illeti.
Jakok persze itt is voltak, nagy örömünkre. :)
Pangboche faluja mellett haladtunk el.
Pangboche faluját elhagyva be is ütött a hegyi betegség Ildinél: rendkívül erős fejfájás (cataflam párosával szedve sem segített), hányinger, és légszomj. Annyira nem kapott szegény levegőt, hogy úgy döntöttünk: nem megyünk tovább.
Ildinek ez a nap fizikailag egy mélypont volt (sajnos nem az utolsó), annyira rosszul érezte magát, hogy komolyan felmerült: nem tudunk végigmenni a teljes tervezett útvonalon, sőt a visszafordulás is alternatíva.
Az első útba eső falu Somare (máshol: Syomare, Shomare) volt, ahol kiderült, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik a megállás mellett döntöttek, ugyanis az első 2 teaházban, ahol szállást kértünk, telt ház volt.
Maradt tehát egy harmadik.
Épp időben, ugyanis a köd is leszállt, és esni kezdett az eső. A teaház egyébként az egyik legegyszerűbb volt, amiben megszálltunk az egész út alatt - és senki nem tartózkodott itt rajtunk, és a házigazda sherpa nénin kívül.
Ilyen puritán egy szoba. Igen, a baloldal az egyik vége, a jobb oldal a másik fal.
WC. Öblitéshez a hordó és a benne úszó edény használandó. Nem szívesen nyúltunk hozzá, hiszen valószínűleg ez az első dolog, amit az ember dolga végeztél megfog...
Apropó dolog-végzés: a jakszar különösen érdekes és fontos szerepet tölt be a helyiek életében. Olyannyira, hogy egyes embereknek az a napi munkája, hogy járják a hatalmas, kietlen hegyoldalakat, és szedik a földről a hátukon cipelt puttonyba a jakok által hátrahagyott citromot. Nagy mennyiségben!
Aztán az összegyűjtött jakszart a nap végén hazaviszik a falujukba, és felhalmozzák. Igen, az alább látható képen az ott mind az.
Hogy mit csinálnak vele? Hát szép lapos lepényeket formáznak belőlük, hogy aztán szarlepényeket ki lehessen tapasztani sziklákra.
Az alábbi képen egy helyi nénit fotóztunk le, aki épp ezt a procedúrát végezte órákon keresztül, mezítláb egy papucsban, és egy kis felsőben úgy, hogy kilátszott a dereka. Mi meg bent a teaház közösségi helyiségében kortyoltuk a meleg a teát, 0 fokban...
De nem csak random sziklákon találkozhat szarlepényekkel az ember, hiszen már-már díszítőelemként szolgálnak a falu "főutcájának" útmenti kőfalain is.
Csak később tudtuk meg ennek az egésznek az okát: a helyiek készültek a télre (winter is coming...). A jakszart kiszárítják a napon, aztán újra begyűjtik, és eltárolják télre. A szárított jakszar ugyanis kiváló energiával rendelkező fűtőanyag, és ezzel tüzelnek egész télen.
Később, amikor jobban odafigyeltünk, hogy a menedékházakban mivel fűtik a kemencét, észrevettük: valóban szarlepényeket dobáltak a tűzbe a helyi sherpák. Ez akkor volt érdekes igazán, amikor azt is láttuk, hogy puszta kézzel teszi mindezt az az illető, akiről tudtuk: ő a szakács, aki azt a kaját főzte, amit épp akkor ettünk...
Még a végére, egy igazi, friss kép a nepáliak legfontosabb fűtőanyagáról: egy jó kéttenyérnyi, friss jakcitrom, aminek a közepében még a pisi is megállt. Jó étvágyat mindenkinek!
Megelégedéssel tölt el, hogy legalább valamiről előbb tudtam, mint Te. :):) Tibetben is a jakszert használják fűtőanyagként, mivel a fa igen ritka kincs arrafelé. Pontosan így szárítják ki ott is és halmozzák fel a téli fűtéshez. Azért mennyire leleményesek, jakszar ide vagy oda, hogy teljes mértékben tudják hasznosítani az állataikat, nem? Hogy az útról is ejtsek pár szót, ez a hegyi betegség jó szar lehet azért, ha ilyen tünetekkel jár. Jól döntök, hogy csak a fotelből nézegetem a képeiteket, azt hiszem :):):)
VálaszTörlésNem ez az első dolog, amiről előbb vagy többet tudsz, mint én. :)
VálaszTörlésA hegyi betegség sajnos rosszabb tud lenni, mint amennyit a legtöbb ember tud róla, és lesz még róla szó később.
Engem már az is megvisel, ha a Mecsekben mászok :):):):) OK, azt nem hegyibetegségnek hívják, de ugyebár én a micimackós alkatom miatt nehezen megyek felfelé :):)
VálaszTörlésA jakos resz meg volt ,de a Szakacsos resznel elhuztam a szam szelet en is. Nagyon durva.
VálaszTörlésNekem a hegyi betegseg sulyossga volt uj info,hogy mar ilyen "alacsonyan" is jelentkezik.Azt hittem 5000m felett durvul be.Nincs tapasztalatom benne ezert is erdemes olvasni Taot.No meg a tortenet meselesed miatt :)
Hegyi betegségről fogok még írni, de egyébként 3000 métertől jelenik meg jellemzően. 3-4000 méteren is lehetnek durva tünetei, ha a szervezeted nem aklimatizálódott. Persze felfele haladva egyre lassabban és kevésbé lehet aklimatizálódni, ezért valóban nehezedik a pálya. :)
VálaszTörlés