Mit esznek Nepálban?

Milyen poszt illene jobban a Karácsonyhoz, mint egy kaja témájú? 😁

Egy korábbi posztban már írtam arról, hogy mit esznek a helyiek a Himalájában. Ott leginkább a régióbeli jellegzetességekre koncentráltam, de számos általános, nepáli étket kihagytam a listáról. Most egy kicsit tágítom a kört ezekre is.

Alább egy sizzler ("sistergő") kerül tálalásra. Nyami...

A leghíresebb és leggyakoribb nepáli étek: a Dal Bhat. Nagyjából a következőkből áll (de a paletta természetesen helyenként változó): lencse-curry, párolt zöldségek, csípős szósz, egyéb húsos nepáli curry és rizs.

Ez egy banános desszert volt, amit nehéz körbe írni... a lassi-nál és a joghurtnál sűrűbb, de pudingnál hígabb és savanyúbb. Kellemes levezető egy étkezés után.

Mégis milyen márkájú lenne a helyi ásványvíz? :)

Ázsiai zöldségleves balra, fentebb valamilyen curry, jobbra pedig sült curry húsos momo-k.

Tea. Már meg sem tudom mondani, hogy ez milyen növényből van, de a kristálycukor óriási kristályszemei mindent visznek.

Hát ez (legalább) kétszer csípett emlékeim szerint...

Zöldséges curry.

Kókusz lassi. A lassi egy indiai eredetű, kicsit savanykás joghurt ital. Van belőle mindenféle gyümölcsös fajta, de még sós is.

Pár helyi snack. A baloldalon tipikus indiai rágcsa, középen tintahal chips, jobbra pedig masala ízű chips.

Omlett és pirítós. Oké, ez kevésbé nepáli, de attól még ki kellett próbálni a helyi változatot is.

Na itt látszik azt hiszem, mennyit fogytam az út végére. Nyugi, azóta már visszaszedtem. 😏

Az előző kép étkei közelebbről. Balról jobbra: tavaszi tekercsek, curry húsos kothey momo (a kedvenc nepáli kajám!), és omlett.

Csípős saláta és rizs.

Na három ilyen ételt látni egy tányéron... a Michelin-ellenőrök valószínűleg szívrohamot kapnának. Nem mi raktuk össze viccből, tényleg így kaptuk: (még forró) sült krumpli, hideg görögdinnye és édes piskótakenyér.

Boldog Karit Mindenkinek! 😇

A himalájai teherhordók

Először is, ahogy ennek a posztnak is a végén leírtam: a teherhordó NEM sherpa, és a sherpa NEM teherhordó.
Ezt az információt most kicsit tovább bővíteném pár ténnyel.

A sherpa egy népcsoport az Everest régióban. Hegyi emberek, akik nagy tengerszint feletti magasságban élnek és alkalmazkodtak a zord hegyi körülményekhez. A Himalája más régióiban nem sherpák élnek.
Érdekesség, hogy még az Everest régió teherhordóinak többsége sem sherpa - pedig azt gondolná az ember. A legtöbb itteni teherhordót valójában egy másik, nem az Everest régióban honos nép adja: a Rai népcsoport.
A sherpák jól ismerik, tisztelik, és megszokták a hegyet. Szinte soha nem cipelnek 20-30 kg-nál többet egyszerre (no ez sem kevés!), mert tudják, hogy nem egészséges, nem jó a testüknek. A nagy magasságot és a zord hideget is kitűnően bírja a szervezetük.
Ezzel szemben a rai-ok, akik nem ide valósiak, ugyanúgy kapkodják a levegőt, mint mi, európaiak. A hegyet hamar megtanulták tisztelni, de a szervezetük attól még nem bírja úgy a magasságot, mint a sherpáké. A rai-ok mindent elvállalnak, mindent elcipelnek, embertelen dolgokat is kibírnak - pénzért. Ugyanis egy mély szegénységben élő népről van szó, aki ide vándorolt, hogy jó pénzt keressen, és eltartsa az otthon élő családot még a saját egészségük árán is. 80-100 kg-ot (!) is képesek elcipelni hosszútávon, meredek emelkedőkön, akár 4-5 ezer méteres tengerszint feletti magasságban is. (Annál feljebb már nem mennek, mert a szervezetük nem bírja úgy, mint a sherpáké.) Az egészséges fiúgyerekeket már 14-16 éves korban 30-40 kilóval terhelik, nem is csoda, hogy 30 éves korukra tönkremegy a gerincük. A sherpák ilyet (saját állításuk szerint) nem tesznek.

A legdurvább az egészben az, hogy a nepáliak ugye átlagosan kicsi, 150-160 cm magas, 50-60 kilós emberek. Újabb bizonyíték arra, hogy az emberi szervezet csodákra képes. 😲

Az alábbi képekben sherpa, rai és egyéb teherhordókról készült, saját képeket láthattok.

Namche Bazaar feletti brutális kaptató.

Mi a közös az összes teherhordóban? Az, hogy a csomagja nagyobb, mint ő.

Volt csodálkozás, amikor ezt megláttuk: ajtó a semmiben, az út közepén. A szemünk káprázik?

Aztán az ajtó hirtelen elindult! Hát persze, valaki cipeli azt az ajtót, a rákötözött csomagokkal együtt. Az előző megállás csak egy számára praktikus pihenő volt: rá tudott támaszkodni a saját, hatalmas csomagjára úgy, hogy nem dől el.

Mindezt hegyen-vízen át.

Még egy oldalnézetből is. Ha versenyt írtunk volna ki az általunk látott teherhordók között, ő vitte volna a bronzérmet.

Ez a bácsika az ezüst érmes. Kétszer olyan hosszú csomag-szettet cipelt, mint a saját magassága. Csodálkoztam is, hogyan lát előre, hogy hova megy?

Aztán rájöttem: nem lát. Csak a saját következő lépéseit látja, de nem néz előre, hogy mi van előtte. Természetesen mindenki (mi is) kitér előle, de a faágak és egyéb természeti képződmények nem annyira. Itt bele is akadt egy faágba, amiből aztán komótosan, lassan visszatolatott, mint a nagy, sípoló teherautók, kettőt balra sasszézott, majd lassan megindult előre tovább.

Aaaand the winner is...
Bár a csomagja sokkal kisebb, mint a másik két dobogósé, mégis ennek a néninek adtuk az aranyérmet. Több szempont is közrejátszott ebben:

1. Mikor megláttuk egy fa mögül kibukkanni előttünk 100 méterrel, azt hittük, hogy mindjárt lehagyjuk. Hát vagy 30 percen keresztül mentünk mögötte, mire utolértük...
2. Mikor odaértünk, akkor láttuk, hogy ránézésre 70-80 éves. (Persze előfordulhat, hogy 10 évvel öregebbnek nézett ki, mint amennyi valójában, de akkor is minimum 60 feletti.)
3. A képen nem látszik annyira, de esett éppen az eső. Nem zuhogott, de azért esett, és hideg volt. Ő mezítláb, egy gumipapucsban nyomta, hegyen és (a képen is látható) sártengeren át.
4. Négy, azaz 4 karton ásványvizet cipel! Az itteni ásványvizes palackok csak 1 literesek, viszont 8 darab van egy kartonban, nem 6.

Tehát ez a 70 év körüli néni 30+ kg-nyi vizet cipelt, hegyen, esőben, hidegben, sárban. Mezítláb. Papucsban. Kilométereken át. Olyan tempóban, hogy alig értük utol.

Teaházak a Himalájában

Először is a tisztázás végett: a Himalájában teaháznak hívnak mindenféle vendéglátásra alkalmas egységet, de leggyakrabban kifőzdéket és szálláshelyeket, menedékházakat értenek alatta. Nem pedig egy teázót / kávézót, amit mondjuk Magyarországon értenének.

Gyakorlatilag minden szállásunk teaház volt, amíg Nepálban tartózkodtunk. Akárcsak az ételek, ezek is rendkívül változatosak voltak.

Namche Bazaar-i szállásunk. Láthatóan nem az európai méretekre tervezték...

Egy jellegzetes belső kinézet. Az ajtókat helyettesítő kendők elég gyakori megoldások. A vicces, hogy nem csak beltéri, hanem gyakran bejárati ajtókat is helyettesítettek, ami a magashegységek klímáját tekintve, háááát...

Egy érdekes virág, amit ott láttunk először. Azóta érdekes módon Magyarországon is belefutottunk.

Egy WC. Nem volt valami biztató és kényelmes a használata, tekintve, hogy bárki be tudott nézni az ablakán, megnézni, hogy van-e bent valaki, és mit csinál. Még az étkezőből is be lehetett látni! 😃

Ha valaki olvasta Orwell 1984-ét, az érteni fogja.

Szobánk ajtaja. Tisztára olyan érzés volt, mintha Narnia szekrényébe bújnánk be.

Természetesen nem óriási szobákról van szó... egy 8-9 négyzetméteres szoba már átlagon felüli méretűnek számított.

Ebben a 3 személyes szobában például semmi nem volt, csak faltól falig ágy.

Persze még az is jó minőségűnek tűnt ehhez képest.

A falak papírvékonyak, és hát olyan jól zárnak, hogy a mutatóujjamat át tudtam volna dugni a szomszéd szobába. Még rosszabb, hogy ugyanekkora rések vannak néha az ablakokon is.

Ennél a WC-nél megpróbálták a nyugati illúziót megteremteni: csésze legalább van, ha csatornázás, és folyó víz nincs is.

Itt már nem törődtek a csészével sem, maradt az öblítő edény és a szemetes a papírnak. Ehhez képest még egészen tiszta volt.

Egy átlagon felüli közösségi helyiség. Érdekesség, hogy a közösségi helyiségek egyébként mindig a legjobb minőségű részei voltak a teaházaknak, mert itt töltötték a legtöbb időt az emberek. A szobába csak aludni és fagyoskodni jártak, hiszen ott nem volt semmilyen fűtés.

A fenti teaház egy élő videós prezentálása. (A hang nem utólag alávágott, hanem az ment élőben.)

Edmund Hillary új-zélandi hegymászó és Tenzing Norgay sherpa képe egy teaházban. Ez a két ember, különösen a második, legenda a helyiek számára: ők hódították meg a világon elsőként az Everest csúcsot.
Igazi bajtársakként vonultak be a történelembe, a nyugati és a keleti felfedezők egyik híres közös és baráti expedíciójával. Mikor a csúcshódítás után az hírhajhász újságírók letámadták őket a kérdéssel, hogy mégis melyikük lépett fel először a csúcsra, ki volt az első ember a világ legmagasabb pontján, mindketten egyöntetűen ugyanazt nyilatkozták: teljesen egyszerre, közös erővel léptek fel a csúcsra. Évtizedekkel később újságírói nyomásra Tenzing Norgay sherpa beismerte: "Hillary lépett fel először. [...] Ha szégyen, hogy én voltam a második ember a Mount Everest tetején, akkor együtt fogok élni ezzel a szégyennel."
Respect.

Egyike az eredeti ládáknak Hillary és Norgay expedíciójából.

OM MA NI PADME HUM - buddhista mantra, mely gyakorlatilag minden egyes nepáli és tibeti házban jelen van. Nem csak ott, hanem hegyen, sziklákon, városban, mindenhol.

A Pangboche-i szállásunk reggelén erre a kilátásra keltünk... az ott bizony... az Everest!

Utolsónak hagytam a kategória győztesét: ebben a teaházban valószínűleg nem sokan akarnak megszállni. :)

A végére egy kis tibeti bölcsesség, melyet az egyik teaház falán láttunk.

Korunk Paradoxona

Nagyobbak a házak - kisebbek családjaink;
több a kényelmünk - kevesebb az időnk;
több a végzettségünk - kevesebb az értelmünk;
több a tudás - kevesebb az ítélőképesség;
több a szakértőnk - több a problémánk;
több a gyógyszer - kevesebb az egészség.

Megjártuk a Holdat oda-vissza,
de bajos köszönteni a szemben lakót.
Több a számítógép, több az információ,
több példányban készülnek másolatok,
mint valaha - ám kevesebb a kommunikáció.

Nagyok lettünk mennyiségben,
de minőségben aprók;
gyors ételek és lassú emésztés ideje ez;
magas ember törpe jellemmel;
égbe szökő nyereségek -
ám sekély kapcsolatok;
e korban sok van a kirakatban,
de a szobában semmi.

/ Őszentsége a XIV. dalai láma/

Mit esznek a Himalájában?

Nincs TAO-blog kaja posztok nélkül! Egy távoli ország gasztronómiai világa pedig különösen érdekes témakör számomra, úgyhogy természetesen erről is kell írnom.

Elöljáróban, a Himalájai étkezéseink a két végletet egyszerre testesítették meg: a helyben termelt ételek egyszerűek, de nagyon jó (bio) minőségűek voltak; a nyugati ételek pedig összetettek, de egyben rosszabb minőségűek, vagy ééérdekes értelmezésűek voltak.

Például kértünk Hot Lemon-t (forró citromot), ami a teák között szerepelt az étlapon, így joggal gondolhattunk, hogy forró citromos teát fogunk kapni. Hát nem. Forró citromlevet kaptunk. Ugyanez forró narancslében is elérhető.

Import lekvár is elérhető a menedékházakban - kétséges minőségben.

Reméltük, hogy ez "csak" egy hajszál volt a lekvárban...

... de ha nem az, hát a hegyen akkor sem válogathat az ember!
(Büszke voltam Ildire, mert Magyarországon már akkor otthagyta korábban a tányéron a kaját, ha a közelében volt egy hajszál. 😁)

Én általában a forró leveseket preferáltam, semmi sem melegített át jobban és adott több erőt azoknál.

A helyiek egyik természetes fegyvere a hegyi betegség ellen: forró fokhagyma leves.

Na ez volt az egyik legnagyobb meglepetés: még Namche Bazaar-ban, 3440 méteren is volt pékség! Ráadásul ott helyben, frissen sütötték a péksüteményeket, amik még jól is néztek ki. Más kérdés, hogy azt már nem tudták, hogy mi a csokis croissant, és kitaláltak rá valami helyi variációt...

Egy ékes példája annak, hogy mennyire friss ételeket fogyasztottunk. Az egyik menedékház udvarában végignéztük, ahogy a helyiek szedik a krumplit a földből - azt a krumplit, amiből egy órával később készítettek nekünk vacsorát.

Jaksajt és forró tea.

Az alsó étel jak-steak néven szerepelt az étlapon, ami természetesen erős túlzás volt. Ugyan valóban jakhúsból készült, de a steak elnevezésért Texas-ban fegyvert rántottak volna.
Jogos észrevétel emellett, hogy ha steak lett volna, nem bírtuk volna megenni, ugyanis a jakhús rendkívül rágós. Egy ujjnyi vastagságú jakhús ehetetlen lenne... ezért darált húsból készítenek egy papírvékonyra kalapált szeletet, így már fogyasztható.

Kedvenc nepáli étkem: a momo. Ez egy gőzölt töltött tészta, melyet sokféle kombinációban lehet készíteni. Lehet zöldséggel, sajttal, hússal vagy curry-vel töltött; lehet szimplán gőzölt, lehet olajban sült, vagy a kettő kombinációja (kothey).

Egy újabb nyugati kaja nepáli újra-értelmezése: pizza a la Lukla.
Amikor kihozták, első gondolatom az volt, hogy milyen kicsi, na most kivételesen éhen maradok. A kés és a villa jó mérce a képen, látszik, hogy a pizza átmérője 10-15 cm lehetett, ami kb. a harmada a nyugati 32 cm-es pizzáknak.
Mire befejeztem, annyira jól laktam, hogy attól féltem, hogy rosszul leszek és nem fogok tudni aludni. Ez a helyi, "különleges" készítési módszernek köszönhető: miután összekészítették az egész pizzát, nem sütőben, hanem olajfritőzben sütötték ki az egészet!

Szóval vicces módon a nyugati kaják voltak a legérdekesebbek, mert azokat teljesen másképp készítették el, mint ahogy megszoktuk. A helyi kajákkal viszont nem lehetett mellényúlni: a curry-k, a rizs, a dal bhat, és társaik mindig nagyon finomak voltak.
Ezekről is hamarosan, egy másik posztban fogok írni.