Lukla (2840m) - Phakding (2610m)

5 km, 300 m le, 100 m fel, 3 óra

- Hú, ez meredek volt! - sóhajtott Ildi nagyot az első menedékházban töltött éjszakáján, amikor észrevett és megöletett egy pókot a falon az én kezem által. Én jót mosolyogtam magamban. Meredek? Egy pók? Hehe, ez még csak az eleje...
Tudni kell: Ildi - mint utóbb kiderült: genetikailag örökölt :) - arachnophobia-ban, meg általánosságban minden bogárfóbiában szenved. Praktikus tulajdonság egy 12 napos hegyi túrán. :)

Na de ne szaladjunk előre. Először is hálát rebegtünk Buddhának, Ganésának, meg az összes hindu istennek, hogy csak azután kezdett esni az eső, hogy már leszálltunk Luklában.
Másodsorban pedig gyorsan beálltunk az első teaházba átöltözni, vízhatlan rétegeket felvenni és a zsákokra rakni.
Luklából kimenet még lejelentkeztünk a helyi checkpoint-nál, hogy kik vagyunk, és merre tartunk, mikor tervezünk visszaérni. Ez azért fontos, mert ha az ember nem jelentkezik be egy ellenőrzési pontnál az útvonalán, akkor elvileg a keresésére és mentésére indulnak. A hegyen ezt komolyan kell venni. Ez a szolgáltatás egyébként benne van abban az árban, amit a hegyi és trekking engedélyekért fizetsz.

20 perccel miután elindultunk, el is állt az eső - úgyhogy vetkőzhettünk is neki, mert olyan melegünk lett, hogy belülről kezdett vizesedni minden rajtunk lévő ruha. Ez egyébként egy jellemző dolog volt a túra során: gyakran kellett le- és felöltözni, mert a hőmérséklet 10 fokokat képes volt ugrálni attól függően, hogy épp kisütött-e a nap, vagy rád úszott egy felhő.

Az út Phakding-ig (így friss erővel és ebbe az irányba) egyszerű, és nem hosszú, 3 óra alatt megvolt. Tökéletesen alkalmas bemelegítő napnak, és arra, hogy rájöjjünk, mennyire nehéz a hátizsákunk. Kb. 11-12 kilóval indultunk per fő, plusz a napi vízmennyiség, ami további 3-4 kiló kettőnkre.
Ez van, jobb megszokni.

Egy patakon átkelés során.

Itt még a közönséges tehén is megélt, feljebb már csak jakok voltak.

Egy teherhordó bácsi. A csomag mérete elég tipikus... ennél durvábbakat is fogtok látni későbbi posztokban.

Az első függőhíd, az első lelki megmérettetés Ildi számára. "Nem vagyok tériszonyos, csak ha mozog alattam a talaj", hogy őt idézzem. :D Hát ez is, és az összes többi ilyen függőhíd is erősen mozgott még szél nélkül is, úgyhogy le kellett győznie a tériszonyát.

Egy falucska a szemközti hegyoldalban.

Délután 4-re megérkezünk Phakding-ba (ejtsd: fakding, igen, így :)), ahol szállást és vacsorát kérünk az egyik szimpatikusnak tűnő teaházban. Kapunk is. Vacsoránál a közösségi helyiségben rajtunk kívül csak sherpák* vannak, akik jókedélyűen beszélgetnek egymás között a helyi nyelvükön. Angolul nem nagyon beszélnek, de a gesztusaikból ítélve kedvesek és barátságosak. Egy 60plusz év körüli 50mínusz kilós bácsika különösen, aki előszeretettel pakolgatja és rendezi a dolgokat a teaházban.

Az árak itt már a kathmandu-i (egyébként olcsó) árak 1,5-2-szeresére rúgnak, elérik a magyar menza átlagot. A szállás azonban olcsó: 1 szoba kettőnkre 2 dollár alatt van.

A vacsi bőséges: zöldség curry hatalmas adag rizzsel, és még repetát is hoznak kérés nélkül! Alig bírjuk megenni, a repetát csak udvariasságból fogadjuk el, de jól esik.  A végén még hoznak forró vizet a termoszunkba, aztán felmegyünk a szobába.

18:30, épp csak besötétedett, amikor a szobánk plafonjából kilógó egyetlen villanykörte elkezd villódzani, majd kihuny.
Jéééjj! Áramszünet.
(Az áramszünetek egyébként mindennaposak és teljesen normálisak Nepálban, ahogy említettem Kathmandu leírásánál. Az ott leírtakban az is kiderül, miért.)

* Közkeletű tévhit szerint a sherpa szó teherhordót vagy hegyi vezetőt jelent, a magyar nyelvben is szinte szinonimaként használják. A sherpa valójában egy népcsoport, a nepáliak (ez vitatható, mert eredetileg tibetiek) azon része, akik a Himalája északkeleti részén, az Everest régióban élnek. A Himalája más részében élő hegyi emberek (például a K2, vagy az Annapurna régióban) nem sherpák. Ahogy a teherhordók sem. Egy sherpát teherhordóval azonosítani kb. olyan, mint minden székelyt favágónak nézni. Úgyhogy ha Nepálban jársz, ne hívd őket teherhordónak, illetve ha a Himalája más részén jársz, ne nevezd az ottani embereket sherpának, mert nem veszik jó néven. További infó itt.

Repülés Luklába, a világ legveszélyesebb repterére

Ennek a bulvársajtós címnek alapja is van, persze függ attól, hogy milyen tulajdonságokat vagy statisztikákat mérünk, de ha ráguglizol, biztos vagyok benne, hogy Luklát a világ egyik, ha nem a legveszélyesebb reptereként tartják számon. Egyébként egyben az egyik legérdekesebb is...

Mivel 2840m magasan fekszik a Himalája lábainál, már az odarepülés sem garantált, gyakorlatilag szezonális. Azaz: vagy repül oda gép Kathmandu-ból, vagy nem - az aznapi időjárástól függően.

Nekünk egy felhős keddi nap reggeli 07:30-as járatára volt jegyünk. 05:45-kor felhívtuk a repteret a hotelből, hogy milyen az időjárás, lesz-e aznap járat Luklába. Válasz: nem tudjuk, hívjatok vissza 15-20 perc múlva. Visszahívtuk. Újabb válasz: még mindig nem tudjuk, majd kiderül, addig is gyertek ki a reptérre.

Kimentünk. 30 percenként bejelentették, hogy még mindig nem repülnek. 10:30 magasságában már gyanús volt, hogy ebből nem lesz semmi, de a reptériek még éltették bennünk a reményt. 12 óra magasságában, kb. 5 és fél óra várakozás után adtuk fel. Ezt az 5 és fél órát természetesen nem úgy kell elképzelni, mintha a Lisztferihegyi tiszta és viszonylag békés várakozójában unatkoznál kávé és újság társaságában üldögélve kényelmesen, hanem a párszáz nepáli és indiai között nyomorogsz, a csomagjaidat őrizve - na nem azért, mert ellopnák -, nehogy valami kimásszon az ő irdatlan méretű és rendkívül higiénikus csomagjaiból, és megegye a tiedet. Mert van ott minden: bevásárlószatyortól a csirkés ketrecen át a mikiegeres csomagolású és ammónia szagú 60 kilós kartondobozig.

A kathmandu-i reptérről úgy mentünk vissza a hotelbe, mintha egész nap túráztunk volna, csak stresszesebben. Aznap egy gép sem indult Luklába.

Másnap újra próbálkoztunk. Reggel telefonálás a reptérre, és jő a reményt adó válasz: ma - egyelőre, amíg ilyen az idő - mennek gépek Luklába! Uzsgyi taxiba, irány a kathmandu-i belföldi repülőtér. Ismét a tegnapi tortúra, ám ezúttal 1 óra várakozás után már a check-in pultnál (értsd: egy apró karton-stand, mint amilyenből osztogatják a kóstolókat a szupermarketekben) állunk és mi kerülünk sorra. Már majdnem van beszállókártyánk!

Milyen naivak voltunk. 1 egész órát álltunk a check-in pultnál arra várva, hogy mérjék már le a csomagunkat és adjanak egy rohadt boarding pass-t, amivel a gépre szállhatunk. Mielőtt még esetleg beborul az ég, és leállítják megint a járatokat.
1 órát vártunk úgy, hogy mi voltunk soron. Soha nem tudtuk meg, mi tartott 1 óráig, de nagyon idegesek voltunk a tömegnyomorban, Ildi már könyök-párharcot vívott a helyiekkel az állóhelyért, és eközben a helyi élővilág is megmutatta magát...

---

Intermezzo

Ildi - ... már 50 perce állunk a check-in-nél, utálom már ezt a tömeget, már az útleveleinket is elvették 15 perce, én innen egy tapodtat sem mozdulok az irataink nélkül, ÚRISTEN, EGY UGRÓPÓK!
Én (nyugtatólag) - Kicsim, szerintem most arra kellene koncentrálnunk, hogy visszakapjuk az útleveleinket és feljussunk a gépre...
Ildi - De ott volt egy nagy pók a pulton! És fogta magát és elugrott!

Ekkor tanultam meg, hogy ha bármikor el akarom terelni Ildi figyelmét bármiről, csak rá kell mutatnom egy pókra. Lehet beszerzek egyet egy gyufásdobozba, hogy mindig legyen kéznél / zsebben. :)

---

A check-in-es csávók közben kényelmesen elmentek wc-re, töltögették a papírokat - itt még vastag dossziékban és kartonokban vezetik a nyilvántartást, nem digitálisan! - végül nagy nehezen lemérték a csomagjainkat, és kézzel írtak és pecsételtek egy beszállókártyát.

Bingo! Gyorsan át a biztonsági ellenőrzésen - értsd: annyi vizet, vagy bármi mást viszel fel a gépre, amennyit akarsz, csak a súly ne legyen sok -, tovább 2 óra várakozás a beígért 20 perc helyett, végül 11:30 körül végre bemondják a gépünket és mehetünk!

Ilyen kicsi gépen még sohasem utazott egyikünk sem.

10-12 férőhelyes, a székek száma flexibilis. :) Értsd: megszámolták ott helyben, hogy hányan vagyunk, és annyi széket hagytak a repülőben. A többit kivették... ugyanis ezek sínen mozgatható vascsöves székek voltak.

Bent a gépben. Kartávolságra a gép másik oldala, Ildi és köztem pedig a "folyosó".

Levegőben.

A pilótafülke. Gyakorlatilag az első sorban ülők berakhatták a lábukat a pilótákhoz, ha kinyújtottáka lábukat. Érdekes (és egyben kicsit ijesztő is) volt végignézni a navigációt és a vezetést.

Szóval parás volt már maga a repülő is, de az igazi izgalom a leszállás maga: a lukla-i reptéren való landolás. Ráadásul közvetlen közelről végignézhettük, ahogy a pilóta leteszi a gépet a hegyoldalban. Az ott lent a ferde leszállópálya.

Lukla egy hegyi falucska a Himalája alsó régiójában, 2840m magasan. A repülőtere és kifutópályája az egyik legkisebb a világon, és a hegyoldalba épült. Pár érdekes adat róla:

• A kifutópálya hossza 500 méter. Összehasonlításképp: a Ferihegyi reptér kifutópályája 3000 méter felett van.
• A kifutópálya meredeksége 11% felett van. Összehasonlításképp: ez az budapesti Istenhegyi út, vagy a Gellérthegy átlagos, tetőre vezető sétányával egy kategória.

A kifutópálya végén egy meredek sziklafal vár. Itt nincs olyan, hogy túlfut a gép egy kicsit, vagy hogy nem sikerül elsőre a leszállás, és inkább felemelem a gépet, majd jövök még egy kört. Vagy sikerül elsőre, vagy jön a sziklafal.
Nem mondom, hogy nem izgultunk leszálláskor, kifejezetten kalandos és érdekes volt, akárcsak az egész út. :) Az alábbi videóra egy felszállást vettem fel. Nem lövöm le a poént, nézzétek meg...

Na és maga a repülőtér sem éppen ötcsillagos.

A reptéri WC.

Olykor benéznek a helyiek is az ablakon. :)

Rendben leszálltunk Luklában, felkaptuk a hátizsákokat, hogy elkezdjük a túrát... és akkor eleredt az eső.

Nepál: A majmok temploma

Még egy képes bejegyzés Kathmandu-ról, mert a nepáli főváros megér ennyit. :)
Van egy hegy a városban (méretben nem sokkal nagyobb, mint a Gellérthegy), amelynek a tetején van egy híres sztupa. (Sztupa = buddhista szentély, általában félgömb jellegű, de csúcsos kialakítással.)
A hegytetőre egy hosszú és meredek lépcső vezet fel...

Ezt a sztupát egyébként a köznyelv a "Majmok templomának" nevezi, ugyanis az egész hegy tele van majmócákkal.

Kicsi szentélyek és kicsi árusok.

Félúton felfele: kilátás a városra.

A sztupa (teteje), ...

... és oldala a sok-sok ima-kerékkel. (Nem, azok nem harangok.)

Egy kis szentély a sztupa oldalában.

És egy épület, talán múzeum, ami meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett, mert még innen kintről is látni lehetett az ablakon át a sorban álló embereket a felső szinten.

Kathmandu - és egy repülő ragadozó.

A hegy másik oldalán további jónéhány, kisebb sztupa, és imazászlók ezrei vártak.

Közelebbről.

Európai turisták. :)

Tájfotó városi háttérrel.

Nepál: Az álmok kertje

Az előző, hosszú leírás helyett most csak képes poszt lesz. (Mint minden posztban, a képek rájuk kattintva nagyobb méretben is megtekinthetőek.)

Kathmandu város Thamel kerületének szívében létezik egy Garden of Dreams nevű hely, ami a maga módján tökéletesen teljesíti, amit a neve hordoz. A zajos, koszos, mindig forgalmas nepáli főváros közepén egy zsebkendőnyi területen mindig csendre és nyugalomra lelhet az ember egy természetközeli kertben - mi másról álmodozhat az ember?

Valami ilyesmi.

Az egyik kapuja.

A kert leggyakoribb lakói: a mókusok.

Rajtuk kívül sok érdekes lény lakik még itt, például egy pomelo (= édes grapefruit) fa, és egy óriásbambusz, ...

... pálmafák és egyéb fajták, ...

... fura, eldugott kis tavak, ...

... és még elefántok is! :)

Ez nem dombormű, hanem valódi, falrahányt borsó faág.

Egy érdekes csatorna, két fal közé szorulva.

Építkezés. Nem is gondolná az ember, hogy a fal túloldalán egy forgalmas, zajos főút van. Azt meg végképp nem, hogy a rendes, stabil fémállványok helyett hogy tudnak a helyiek bambuszállványok segítségével építkezni.

Csak egy virág az asztalon.

Még egy művészkép: amikor a kaktusz közelről a szemedbe néz. Nem szúrja a szemedet?

Végül a csendélet netovábbja: egy szemetes. Egy lukas szemetes.

Nepál: Érkezés Kathmandu-ba

A harmadik napon érte el Ildi a mélypontot, miszerint:
- Soha többé nem akarok Ázsiába menni!
Oka: a helyi közlekedés.

Persze ez csak pillanatnyi kiborulás volt, Ildinél ezeket nem szabad komolyan venni. Amúgy is számítottam kultúrális sokkra, próbáltam rá előre készülni és Ildit is készíteni, de ugye erre nem lehet teljesen.
Amikor életében először ül be az ember egy harmadik világbeli (fujj, de csúnya kifejezés) országban taxiba, és egy szakadt, 30 éves suzuki-maruti képzelt biztonságából (biztonsági öv nincs, vagy ha van, nem tudod bekötni, vagy ha mégis, akkor nem véd semmitől), a koszos ablakon keresztül bámulja egy tömegnyoromos, zajos, kaotikus, fejletlen (bocsánat, pol-korrekten: fejlődő) ország városának érthetetlen és követhetetlen közlekedését és hétköznapi életét - az nem adható át szavakban. A kevésbé edzett nyugati emberek ki sem mernek szállni a taxiból.

Ugyanis amikor kiszállsz, szabad prédának érzed magad a helyi közlekedés  dzsungelében, ahol gyalogosként te vagy a tápláléklánc alja. Sőt, külföldi gyalogosként még annál is lejjebb. KRESZ ugye nincs, táblák nincsenek, közlekedési lámpák nincsenek. Csak egyetlen szabály van: "erősebb kutya b@szik", azaz mindig a nagyobbnak van elsőbbsége.

gyalogos < biciklis < robogós < triciklis és riksa < motor < kis autó és háromkerekű autó < autó < kisteherautó és terepjáró < teherautó < busz és kamion

Ez szigorúan így van, függetlenül attól, hogy ki milyen rangú úton van, ki vált sávot és ki nem, ki kanyarodik és ki nem. Villamos és egyebek nem bonyolítják a képletet, mert egyszerűen nem léteznek. Ahogy általánosságban tömegközlekedési eszközök sem nagyon. Nincs metró, nincs troli, nincs vonat. Helyi járatú kisbuszok vannak többnyire, teljesen rendszertelenül, menetrend nélkül, ahol a menetjegyre is alkudni lehet a buszra felszálláskor.

Na de vissza a dzsungel témára. Valóban többször majdnem elütöttek (vagy legalábbis így éreztük), mivel elvárták, hogy mindig, minden körülmények között térjünk ki előlük. Néha ez sem volt elég, egy-egy biciklis vagy motoros rád is húzta a kormányt, mert épp ott volt kicsivel kevesebb kátyú az úton, ahol mi álltunk. Nem számít, hogy mi már ott állunk, ugorjunk félre, ő arra akar menni. Mert az utak ugye borzasztó rosszak, még gyalogosan is, nem hogy motorral vagy autóval.
Úgyhogy a tanulság: mindig az út legrosszabb oldalán kell menni, ott van a legjobb esélyed arra, hogy talán nem ütnek el.

Az alábbi kép jól illusztrálja: autós, buszos, triciklis, motoros, biciklis és gyalogos minden irányba, mind egyszerre akar menni.

A közlekedés csak egy dolog a sok közül, ami a kultúr-sokk hatásával éri az embert. Ott van még a helyi higiénia például, ami hozza a délkelet-ázsiai átlagot: koszos minden, elkaphatsz mindenféle betegséget. Persze a rizikó jelentősen csökken, ha ezzel tisztában van az ember, pl. mi is minden ajánlott oltást beadattunk utazás előtt, nem ittunk semmilyen vizet a városban, csak palackozottat (azt is kizárólag úgy, hogy bontatlan kupakkal vettük át), ésatöbbi. Így teljesen viselhető és viszonylag biztonságos a dolog, szerencsésen mi sem szedtünk össze semmit a 3 hét alatt.
Attól még marad persze az érzelmi faktor. Mivel már voltam pár ilyen országban Ázsiában és Afrikában is, nem nagyon vettem fel a dolgot, de Ildi először volt Európán kívül (így eddig csak civilizált külföldön volt), ráadásul az én standard-om alapján kissé tisztaságmániás is, ez is megviselte. :)
Meglepően gyorsan túltette rajta magát egyébként, 1-2 nap elég volt hozzá, hogy elfogadja, itt ez a higiéniai szint és kész, úgysem tud vele mit kezdeni, max. az otthonról hozott higi-kendőt választani a helyi fürdőszoba helyett.

A kultúr-sokk része még természetesen a helyi emberek "másképp-viselkedése", amit nem tudok leírni pár mondatban. Pár példa azért, hogy értsétek:

• Akárcsak Indiában és még számos régióbeli országban, Nepálban is sok ember él kis helyen. Ez azt jelenti, hogy a populáció-sűrűség miatt kevés az emberre jutó hely... és ez nem csak a lakóingatlanokra vonatkozik. A nyakadon lógnak a buszon és a boltban, sorbanálláskor a mögötted álló hozzád dörgölőzik (mindenféle zaklatás vagy sértés nélkül), idegen emberek egymásra dőlve alszanak egy várakozóban, stb. Viccen kívül, valóban saját szemünkkel láttunk példát arra, hogy egy férfi simán rádől egy másik, idegen férfi vállára alvás közben, miközben a reptéren várakoznak órákig. És a másik férfi nem szól egy szót sem - ez normális.
• Ebből következik a következő pont: eszméletlenül toleránsak az emberek egymással szemben. Ha nem lennének azok egy ilyen sűrűn lakott helyen, minden nap veszekednének. Senki nem kapja fel a vizet azért, hogy valaki rálép a lábára a buszon, mert ő is rálép máséra. Ez az alap. Senki nem kapja fel a vizet, amikor össze-vissza dudál és vezet mellette valaki a forgalomban, mert ő is, mindenki azt csinálja. És elengedi. Az európai ember azonban nem ehhez van szokva, és hamar fel tudja kapni a vizet, vagy megsértődik, vagy megijed, vérmérsékletétől függően. A helyiek pedig nem értik, hogy miért nézel rá csúnyán, amikor meglökött az utcán, vagy csak - szerinted - túl közel áll hozzád és a nyakadba liheg pár centiről.
• A szegénység más méreteket ölt. Te ugye ahhoz vagy szokva, hogy látsz hajléktalanokat az aluljáróban, esetleg csóró falvakat Kelet-Magyarországon. Nepálban és a régióban kb. az az átlag-ember. Kb. olyan körülmények között él az átlag, mint nálunk a legszegényebb falvakban, vagy az aluljáróban. Akinek van egy 20 éves motorja vagy egy kecskéje, az már tehetős embernek számít. Ezt látni élőben azért egyeseknek ijesztő.
• Ebből következik egy másik pont: ahol külföldiek vannak, ott mindent el akarnak adni neked, hogy pénzhez jussanak. Fontos különbség az európai mentalitáshoz képest, hogy nem igazán koldulnak. Szinte sosem úgy jöttek oda, hogy "adj pár rúpiát, csak úgy, mert szegény vagyok", hanem azzal, hogy "van már hegyivezetőd? tudok egy jót!", vagy "nem akarsz menni egy körútra? megszervezem!", vagy "nem akar venni sapka, sál? esetleg kabát, bakancs, asztalterítő, porcelánelefánt, mangó vagy rizsfőző edény?". Na és ezekből kb. percenként kapsz egy megközelítést, amikor az utcán sétálsz, úgyhogy nagyon türelmesnek kell lenni.
• Mindenre alkudozni kell, mint az araboknál. Aki a fix árakhoz van szokva, és még sosem volt piacon, hogy hozzá legyen szokva, annak ez is új lehet. Az alkudozásnak pedig megvan a maga módja, nem úgy megy ám, hogy ő mond egy árat, te mondod a felét, és megálltok félúton 20 másodperc után. Ez általában egy több perces beszélgetés, még ha nem is annyira szociális játék, mint az arab kultúrában.
• +1 a végére: a turházás. :) Te ugye kifújod az orrod, ha tele van... ők szívnak és köpnek helyette. Erre te azt mondanád, hogy bunkók. Ők rád mondják. Az ok egyszerű: az ő kultúrájukban gusztustalannak tartják, ha valaki kifújja az orrát egy textilbe vagy papírba, aztán zsebre rakja a saját taknyát. Mintha becsomagolnád a saját ürüléked, és zsebre raknád. Azt viszont nem tartják gusztustalannak, ha valaki turházik és az utcán köpköd, nekik az a természetes módja a takonytól való szabadulásnak. (Egyébként beltérben, épületben soha nem csinálják, csak utcán vagy természetben. Ha épületben vannak, elsétálnak az első vécéig vagy szemetesig, és abba köpnek.)

A továbbiakban beszéljenek a képek.

Kilátás az ablakunkból az alattunk lévő utcára: ruhákat szárítanak a helyiek.

Itt pedig mossák... és fürdenek. Csatorna-vízben.

A monszun szezon végéből is kaptunk.

Egy tipikus utca Thamel-ben: színes, szűk, zsúfolt.

És egy tipikus villanyoszlop. Nem szívesen lennék villanyszerelő Nepálban.

A kábelek néhol fejmagasságig lelógtak, hajolgatnom kellett egy-egy helyen. Talán nem csoda, hogy az áramszünetek mindennaposak Kathmandu-ban.

Egy másik utca Thamel-ben. Itt nem csak motorosok, autósok is közlekednek, úgyhogy kihívás a gyalogosok számára.

A Bishnumati-folyó, mely átszeli a várost, ...

... partján gyerekek játszanak a szeméthalom közepén (bal oldal), de megférnek a házi disznók is (jobb oldal)

Iskolába mennek a gyerekek.

Látkép.

Érdekesség a végére: a nepáli abc 9-ese az arab 1-es, azaz a képen egy 1000 rúpiás látható, melynek egyik felén egy elefánt, ...

... másik felén az Everest képe látható.

Na ennyit mára a kultúrális különbségekről. :) Arról, hogy milyen Kathmandu, mint város, a következő posztokban olvashattok majd.